Sokáig azt gondoltam, a fizikai nehézségek csupán „fejben dőlnek el”. Amikor hatvanöt éves koromban egy hosszabb túra után hetekig alig tudtam lehajolni a cipőfűzőmhöz, még mindig azzal áltattam magam: „Csak jobban össze kell szorítani a fogamat, majd el fog múlni.”
Ez a makacsság volt a legnagyobb tévedésem. Ahelyett, hogy figyeltem volna a testem jelzéseire, erőltettem a régi megszokott tempót. Az eredmény az lett, hogy a reggelek félelemmel teltek: vajon hogyan fogok ma kikelni az ágyból?
„Újra meg kellett tanulnom élvezni a mindennapi egyszerű tevékenységeket a kertben.”
„A fordulópont azon a hideg novemberi reggelen érkezett el, amikor rájöttem: a test nem ellenfél, akit le kell küzdeni, hanem az egyetlen otthonunk, amit meg kell tanulnunk gondozni.”— LÁSZLÓ NAPLÓJÁBÓL, 2017
Mit jelentett a valódi változás?
Elengedtem a teljesítménykényszert. Nem számítottak többé a kilométerek, a stopperóra vagy a nehéz emelések. Három új alapelvet fektettem le:
Nem megyek bele szúró vagy éles érzésbe. Csak addig mozgatom a térdemet és a vállamat, amíg a mozdulat kellemes és felszabadító.
Még felkelés előtt, a takaró alatt kezdem a boka és csukló körzésekkel, felkészítve a keringést a napi gravitációs terhelésre.
A meleg nem luxus: az inak, szalagok és feszes izmok legtermészetesebb lazítója. A meleg vizes borogatások visszahozták a hétköznapjaim nyugalmát.
Ez a szemléletváltás hozta meg a valódi fordulatot. Nem orvosi csoda történt, hanem egy logikus, kíméletes életmódbeli finomhangolás.