László története: egy volt sportoló útja a megértésig

1. Gyerekkor és sport

A hatvanas években nőttem fel Budapest külterületén, ahol a szabadidőnk túlnyomó részét az utcákon, fákra mászva vagy a salakos pályákon töltöttük. Tizenévesen az atlétika lett a szenvedélyem: közép- és hosszútávfutással foglalkoztam amatőr szinten. Nem az olimpiai érmekért küzdöttem, hanem azért a tiszta energiáért, amit a ritmusos lépések és a tüdőmet megtöltő friss levegő adott.

Archívum, 1974 — A salakos amatőr versenyek világa, ahol a regenerációról még alig gondolkodtunk.

Akkoriban úgy hittük, a szervezet elnyűhetetlen. Bármilyen megterhelő volt egy futóedzés vagy meccs, másnap reggelre frissen ébredtünk. Nem létezett a szótárunkban a fokozatosság, sem a bemelegítés fontossága.

2. Évtizedek mozgásban

A civil életben műszaki területen dolgoztam, de a mozgást soha nem hagytam abba. A nyolcvanas és kilencvenes években a hétvégi hegyi túrázás, a kerékpározás és az esti kocogások jelentették a munkahelyi stressz természetes ellenszerét. Feleségemmel bejártuk a Börzsönyt, a Bükköt és a Balaton-felvidéket.

Úgy tekintettem a testemre, mint egy megbízható gépezetre. Ha fáradt voltam, rákényszerítettem magam még egy kilométerre. A régi sportolói mentalitás ezt diktálta: „küzdj és győzd le magad”. Nem vettem észre, hogy az évek során a test jelzései megváltoztak.

3. Amikor minden lassabb lett

A hatvanadik születésnapom után vettem észre az első valódi figyelmeztető jeleket. Nem egyik pillanatról a másikra jelentkeztek. Először csak egy kis reggeli merevség a térdemben az ébredés utáni első tíz percben. Aztán a lépcsőn lefelé haladva éreztem, hogy óvatosabban kell letennem a lábamat.

A legnagyobb csalódást az jelentette, amikor egy őszi túra után a térdem napokig feszes maradt és alig tudtam kényelmesen leguggolni a kertben a paradicsomokhoz. Rádöbbentem: a régi makacs hajtás már nem visz előre, csak kimeríti az ízületeimet.

4. Az első változtatások

Eleinte a tipikus hibákat követtem el: vagy teljesen abbahagytam a mozgást félelmemben, vagy amikor jobban éreztem magam, azonnal túl sokat akartam bepótolni. Mindkét véglet rossz volt. A tétlenségtől csak még merevebbé vált minden tagom, a hirtelen terhelés pedig újra visszavetett.

Ekkor kezdtem el olvasni a régebbi és modern mozgáskultúráról, a kíméletes gimnasztikáról, a légzésről és a hagyományos otthoni pihentetési praktikákról. Elhatároztam, hogy mint egy türelmes kertész, napról napra kísérletezem ki a saját testemhez illő egyensúlyt.

5. Amit megtanultam

A legfontosabb felismerésem az volt, hogy a test nem ellenség, akit le kell győzni, hanem partner, akivel együtt kell működni. Rájöttem a következő alapszabályokra:

• Nem kell fájnia ahhoz, hogy használjon: A hajdani „no pain, no gain” elvet 70 év körül azonnal el kell felejteni. Csak a kényelmes mozgástartomány számít.
• A lágy mozgás kenőanyag az ízületnek: A mozgásszegénység kiszárítja a porcokat; a finom körzések és séták viszont segítik a természetes ízületi kenést.
• A meleg és a regeneráció csodákra képes: Egy egyszerű meleg borogatás vagy zuhany reggelente fellazítja a befeszült inakat.

6. Az új rutin

Fokozatosan egy pontos, tartható napi szokásrend alakult ki. Reggel sosem ugrom ki az ágyból: 5 perc lágy átmozgatással kezdek. Napközben rendszeres sétát teszek a levegőn, este pedig a pihentető nyújtás és regeneráció következik.

Otthoni kényelemben — napi 15 perc finom mobilitás többet ér bármilyen ritka erőfeszítésnél.

7. Miért írtam le mindezt?

Amikor a barátaim, egykori sporttársaim látták, hogy 72 évesen is derűsen, jókedvvel járom a hegyi ösvényeket és a kertben tevékenykedem, egyre többen kérdezték: „László, mit csinálsz másképp?”

Nem akartam minden alkalommal elölről kezdeni a magyarázatot. Ezért leültem, és lépésről lépésre papírra vetettem a saját tapasztalataimat, gyakorlataimat és a bevált otthoni praktikákat. Ebből született meg a László Mozgás Program.